C6 kezdőlapnak | Kedvencekhez adom

Utazó

Római napló II.

Ajánlom ismerőseimnek

C6 2008. november 03., hétfő 16:11

Utazásunkon az időbeli sorrend nem lényeges, mert nem következik egyik helyszín a másikból. Nincsenek összefüggések, csak színes foltok...

Kilépés az időből
...Van, amelyik elindít valamit, de ez csak később, egy másik ponton kap értelmet. Van, amelyik magában áll önérvényűen, vagy mindenféle jelentés nélkül. Egy összefüggő láncolat van eddig: a Vatikáni Múzeumtól a San Pietro-n át egy kis, tömjénszagú templom orgonájáig vezet. A sorbanállás a bejutásig a nyitány (kb. 200 méteres sor, de nem tart olyan sokáig, mint hinné az ember. Bánnám, ha visszariadtunk volna). Lelassul tőle az ember. Mire a kapuhoz ér, már felkészült arra, amiről még nem is tudja, hogy fel kell rá készülnie. (Az ICOM-kártya itt is megnyitja a potyázók előtt a kapukat.) Ismerkedik a tömeg arcával, ami innentől jó két órán keresztül körülveszi. Cserfes diáklányok, japán turisták, amcsi nyugdíjasok, iskolás csoportok...

A képtár az értelme számomra az ittlétnek. Gyönyörű gyűjtemény. A kezdetektől, időrendben, kb. a XIX. századig. Jól követhető a vallásos témák megjelenítésének a változása. Ebben a témakörben az eddig általam látott legszebb képek. Jó ízléssel, majdnem befogadható mennyiségben. Szívem szerint újra végigjárnám. Ha valaminek van "esze" (értelme), akkor van "szíve" és "húsa" is, vagy inkább "zsírja". Hát számomra "zsírja" ennek egy végeláthatatlan keringés volt a pápák által idehordott, hordatott szobrok (mestermű mind), kárpitok és egyéb dísztárgyak közt, a szemfájdítóan teledekorált folyosókon (kivétel: Raffaello stanzái), a tömény látványba belevakult emberek közt.

Az első 10, talán 20 perc után rájöttem, hogy csak az emberi arcok érdekelnek. Az élőké. (Élőké?) Hosszú perceken keresztül üldöztem egy 4-5 éves forma, komoly tekintetű kislányt, zöld pom-pomos poncsóban, hogy aztán belenézzen végre a kamerába. Izgalmas arcú vagy izgalmas fényekben, kompozíciókban felvillanó emberekre vadásztam a szememmel, néha a kamerával. Amikor teljesen ledarálva, megvakítva megérkeztem a "szentek szentjéhez" a Sixtus-i kápolnába, a "zsír" elérte a fejem tetejét és talán mindenki feje tetejét. Az emberek kötelességtudó mozdulatokkal, felszegett fejjel lökdösődtek a katlan alján, mintha csak az Utolsó ítélet mozgó folytatásai lennének. Villogó vakuk (amúgy tilos, de ki tudna pár száz heringet rendre utasítani?!), bamba vagy megfáradt tekintetek. A világ egyik legnagyobb marketing kamuja.

Kiszivárogtunk a teremből. Hosszas lefelé kanyargás után elértünk pár félhomályba borított termet, ahol kortárs és XX. századi szobrok, képek voltak kiállítva. Nekem ez lett a múzeum "szíve". Százszor kifejezőbbek voltak az itt kiállítottak, mint bármi, amit korábban láttam. Némelyik zavarba ejtő nyíltsággal szólt alkotója tusakodásáról Istennel, a hittel, a vallással, végső soron önmagával. Szeretem, ha egy kép az alkotót mutatja meg nekem, nem pedig az alkotás tárgyát. A "szív" után még egy kevés "zsíron" kellett átevezni, aztán szabadok voltunk...

Meditálás gigászi díszletek között
És jött San Pietro, az óriás. Akkora, hogy a város számos távoli pontjáról is jól látni a kupolát. Ennél többet csak a Viktor Emánuelt láttuk. Akkora, hogy már nem nyom a nagysága, hanem szabadon ereszt. Ha nekem adnák, a világ legnagyobb közfürdőjét csinálnám meg belőle. Ebben a gigászi térben minden arányosan gigászi. A szobrok, a díszek, az oszlopok, a boltívek. És itt mégis le lehet ülni egy padsorba, meditálni, mélázni, pihenni. Nincs zavaró tömeg, mert nincs annyi ember, amivel ezt a teret tele lehetne zsúfolni. Nincs zavaró zaj, mert az emberi zajongás mormoló duruzsolássá szelídül a térben. De a legszebb számomra mégis az volt, hogy a kereszténységnek ebben a megalomániás produktumában egy igazán emberléptékű alkotás dacol a felfuvalkodott önhittséggel. A Pieta, még így, a golyóálló üvegfal mögött is tüntet. Kőből van, mégis olyan benyomást kelt, mint valami áttetsző, puha viasz.

A Campo Di Fiori dicsérete
Az Angyalvár tömbje felé trappoltunk. Az már előtte is fix volt, hogy nem mászunk fel rá, elég volt a lépcsőzésből. Az épület előtt az egyik árus keskeny pálmalevelekből elképesztően ötletes figurákat hajtogatott: sáskákat, lepkéket, békákat. A Ponte Di St. Angelo-n át értünk vissza a másik partra. Olyan gyönyörű szobrok vannak a hídon, hogy a szívem vérzett saját fukarságomon, hogy nem fotóztam le az összeset. Egy olyan negyedbe csöppentünk, amilyet eddig folyamatosan hiányoltam. Barátságos utcácskák, macskakő (az apró féle), összebújós középkorias házak, vedlett vakolat, csekély forgalom, apró boltok - sok közülük helyes kis kortárs galéria. Itt kószálva vettünk észre az egyik utca vége felett egy fura, csavarodó tornyot. Nekiindultunk, hogy megnézzük, milyen templomhoz tartozik. Önmagában nem bírt jelentőséggel, viszont nemsokára egy másik kis templomhoz értünk, ahol a napunkra felkerült a korona. Külsejét, belsejét tekintve sem ütött el különösebben a többi templomtól, viszont volt benne tömjénszag, ami újabban ritkaság, és szólt az orgona. Leültünk, szuszogtunk, élveztük a zenét. Pár perc múlva derült ki, hogy valaki gyakorol. A ritmus néha megbotlott, újra indult. Egyszerű, mai dallamokat játszott az orgonista, néha a Death Can Dance, néha a Depeche Mode, néha Suzanne Vega ugrott be, sőt, az elején egy jóféle ősdallamostechno (vártam is, hogy mikor lendül be a ritmus). Úgy játszott ezen a monstruózus hangú, tiszteletet parancsoló hangszeren, hogy potyogtak a könnyeim. Ilyenkor ül az ember, és azt érzi, hogy pont jókor, pont jó helyen van. A szent és a profán találkozása volt ez a kis koncert. Jól kijöttek egymással...

Éjszakai kalandozás
Este tíz felé indultam neki a szállodából. Persze teljes menetfelszerelésben. Első lendületből a Termini-re mentem fotózni. Hatalmas, modern épület, a Keleti simán beleférne kétszer. Mészkőburkolat, az előtető szegélye Amerigo Tot munkája. Nappal is impozáns, de éjszaka szinte behúz a kivilágítottságával. Hullámzó betonelemek tartják a több emelet magasságában húzódó, jó húszméteres előtetőt. A pályaudvar előtti téren ilyenkor már a helyi plebs és a gyanús küllemű elemek veszik át az uralmat. Nyugtalanító érzés egyedül, idegenként mászkálni köztük, de néhány kósza pillantásnál többre nem méltatják az embert. Eldöntöttem, hogy olyan irányba sétálok, ahol nappal még nem jártunk. Az egyetemi városrész határáig mentem, onnan ötletszerű útvonalon pálmafás, píneás kertekkel és kőkerítésekkel körbevett villák között (olyan, mint a Rózsadomb alja). Oldalra fordítottam a fejem. Ismerős forma villant a réztáblán: Kossuth címer koronával. A Magyar Követség. Leértem egy sugárútra. Itt kezdődtek a "bajok." Sejtésem szerint a pályaudvar irányába tartottam, de kb. fél km után gyanúsan ritkult a forgalom, a térképen nem volt egyetlen utca sem a látottak közül. Minden egyre sötétebb lett. Takaros bérpaloták, parkok, kertes palazzok, platán fasor, villamos. Fogyó fények, növekvő házszámok. Egy villamos megálló térképe hozza el a megvilágosodást. Már nem érzem a talpam, a vállam annál inkább. Utolsó erőfeszítésemmel visszavergődöm a szállodába és ágyba zuhanok. Romos a másnapi ébredés.

Folytatjuk.

kkszm

Kapcsolódó linkek

Hozzászólások

2009. március 10. 19:36  |  1.

100holdas

Szia! Szeretném, ha segítenél: hova tudtál még ingyen bemenni az ICOM-kártyával? Köszi
2009. március 13. 20:41  |  2.

100holdas

De jó, hogy ezen az oldalon ilyen fejlett a kommunikáció! Kérem, mondja meg valaki, itt hogyan lehet kérdezni????
Csak belépett felhasználók kommentezhetnek. Lépj be (az oldal tetején), vagy kattints ide a belépéshez.
Regisztrálni itt tudsz.